Beyond

2010.01.23. 02:33

 

I think we are beyond the point. It is hard to tell before you get there but easy to see when you look back. We are beyond the point of the vacation. Or the travel.

As we see, in Hungary, for Mr Evening Tide the colors of chicken soup delivered the message. For me, the first frostfree breeze coming from the ocean two mornings ago.

Not that we are at Home. Obviously we feel the ties that are attached to our ankles, the ropes of family and friends that make sure we don't get lost. But we feel at home. No chicken soup here, friends. Don't come to the States if you want to have that luxury of old Sunday chicken soup. Could be the herbs. Could be the celery.

Hard to say what then. What ties you to a place? I guess, small things. The songbirds in the garden. The seagulls in the parking lot of the High School. The smile of the students. The jokes of your co-workers, the embraces of friends.

After 5 or 6 months you become a part of something. You count. You like your neighbours, who are not your neighbours. You like your job which is not yours. You dream in a language which is not yours from birth. You measure in miles, cups and pounds. (All right. No hope for understanding Fahrenheit ever. But that's not too bad.)

No, we are beyond the point of returning. Returning unchanged, I mean. As a friend said so well, 'coming back home is also going forward'. And true. We are half-way through but we are not going back, we are going forward.

 
Azt hiszem, túl vagyunk azon a bizonyos ponton. Nehéz megmondani, hol is van, amíg nem vagyunk ott. Annál könnyebb ráismerni, amikor visszanézünk rá. Mindannyian túl vagyunk azon a ponton, amikor úgy érezzük, nyaralunk. Vagy csak éppen errefelé utazgatunk.
Ahogy látjuk, Mr. Evening Tide számára a húsleves közvetítette az üzenetet. Nekem meg az első fagymentes, óceán felől érkező széllökés a parkolóban két nappal ezelőtt. Nem mintha Otthon lennénk. Azt nem. Nagyon is érezzük a bokánkon a család és a barátok kötelékét, ami nem engedi, hogy messzire tévelyegjünk. De itthon érezzük magunkat.
Nem, barátaim, itt nem a húsleves a ludas. Ha valaki erre a nosztalgikus luxusra vágyik, ide hiába jön. Nem tudom, miért nem olyan a leves íze. Talán a fűszerek, talán a zeller.
Tényleg nehéz megmondani, akkor mi az, amitől ismerőssé válik az idegenség. Azt hiszem a kis dolgoktól. Az énekesmadaraktól a kertben. Az iskola parkolójában rikoltozó sirályoktól. A diákjaim mosolyától. A kollégáim poénjaitól. A baráti ölelésektől.
Ennyi hónap után valaminek a része lesz az ember. Számít. Megkedveli a szomszédait, akik nem az ő szomszédai. Megkedveli a munkáját, ami nem az ő munkája. Egy idegen nyelven álmodik. Mérföldben, csészében és fontban mér. (Jó, a Fahrenheitet továbbra sem érti, de ez most ne számítson.)
Nem, tényleg túl vagyunk a visszatérés pontján. Mármint azon a ponton, ahonnan még változás nélkül visszatérhetnénk. Ahogy egy barátom mondta, 'Nem hiszem, hogy van vissza.' Igaz.
Félúton vagyunk. De amikor visszamegyünk, az megint előre lesz.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Trackback address for this post::

https://waves.blog.hu/api/trackback/id/tr921694342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

No feedback.
süti beállítások módosítása