An Australian soccer player once said (or wrote?) that a journey is best measured in friendships not in miles. Frankly, I have no idea how Tim Cahill plays soccer, I might watch an Everton match once; but in this journey thing, he was right.

            I am not against traveling far, I just dislike flying, I prefer having familiar things around me, and I wish I could always take my loved ones with me. Is it too much to ask? Probably, yes. When you decide to take a journey to a different high school on a different continent, these ideas of yours go down the drain.  First of all, we fly, dreadful, then we have a difficulty understanding the world around us, and of course we leave part of family and all our friends behind us.

            It is not easy to change jobs, home, in one word; life, with someone we have never seen before. Obviously, it is not as adventurous as it was for the prince to set off on the journey to kill the dragon. But still.

            Very often, people ask me what this year in America was like. There is no simple answer for this question. There are stories to tell not answers. If I have to be short, I simply say, different.  It was different from here.

            Atlantic City High School was very different from Radnóti in size, in its student population, int he teachers who work there, and in its educational ideas. The United States is different from Hungary, the Atlantic Ocean from Lake Balaton. Everything works in a different way.

            If everything is different, how can we feel at home, how can we have a good time? Well, there is one thing though, that works in a similar way. The American way of making friends seems to be very similar to the Hungarian way. When on Father’s Day afternoon we stopped by at the family I used to babysit for almost twenty years ago, Lauren’s mother sat  in  the dining-room just as she was sitting there long years ago. Over eighty, over surviving Auschwitz, she told me in perfect Hungarian: - You can make friends anywhere.

            You don’t need to travel thousands of miles to make friends. But if you decide to take a journey, it is impossible to return unchanged. When you return home, most of all you take home the memories. The memories of days spent with your new friends, the dinner spent in the No Name Restaurant in Boston, the memories of the days spent with last year’s grantee and her family, your friend’s smile from Connecticut who used to sit next to you years ago in Radnoti.

            When we travel we marvel the wonderful buildings, the skyscrapers of New York and Chicago, the historic sites of Philadelphia, the pumpkin fields, the shrieking sound of the bluejay coming for the peanuts in winter, the playful squirrels in the garden, the diversity of people, the multicolor of their eyes. And we marvel how friends embrace each other the same way as in Hungary.

                        Whe I look back now from home, I can see that I have come a long way. But I do not measure the journey in miles. Rather in friendships. And sometimes in photos.

Miben mérjünk egy évet?

            Egy ausztrál focista egyszer azt mondta, legjobb, ha az utazást barátokban mérjük, nem pedig mérföldekben. Hogy Tim Cahill hogyan focizik, bevallom, nem tudom, majd megnézek egyszer egy Everton meccset. De ebben az utazás dologban igaza volt.

            Nincs ellenemre nagy távolságok megtétele, csak ne kelljen repülni, csak ne legyen minden más, és vihessem azokat, akik közel állnak a szívemhez. Sok ezt kérni? Valószínűleg sok. Amikor egy évre egy másik földrész másik városának másik középiskolájába indul az ember, akkor ezeket az elképzeléseket sajnos elnyeli a valóság. Egyrészt repülünk, borzalom, másrészt alig igazodunk ki a furcsaságokon, harmadrészt a család egy része és a barátok itthon maradnak.

            Egyáltalán nem könnyű egy évre munkát, lakást, mondjuk röviden, életet cserélni valakivel, akit még soha életünkben nem láttunk. Persze nem annyira bizonytalan az egész, mint amikor a szegénylegény világgá megy szerencsét próbálni, de azért nem is egyszerű.

            Gyakran kérdezik tőlem, milyen volt ez a közel egy év az Egyesült Államokban. Erre a kérdésre nincsen egyszerű válasz, csak mesélős válaszok vannak. Ha egy szóval kell mondanom, azt mondom, más. Más volt, mint itt.

            Az Atlantic City High School sem épületének méretében, sem az oda járó diákokban, sem az ott tanító tanárokban, sem az egész oktatási rendszerben nem hasonlít a Radnótira. Az Egyesült Államok nem hasonlít Magyarországra, az Atlanti óceán a Balatonra. Minden másképp van.

            Ha minden másképp van, hogyan lehet akkor ott mégiscsak jól érezni magunkat… Azért van valami, ami ott sincsen másképp, ami ott is pont olyan, vagy nagyon hasonló, mint itthon; barátkozni ugyanis mindenhol lehet. Amikor Apák Napja vasárnapján beállítottam a két gyerekemmel ahhoz a családhoz, akiknél közel húsz éve bébiszitterként dolgoztam, az ebédlőben pont úgy ült Lauren édesanyja Teri, mint sok-sok éve. Már nyolcvanon túl, Auschwitzot is túlélve, magyarul mondta: az ember barátokat bárhol tud csinálni magának.

            Azért nem kell több ezer kilométert utazni, hogy az ember új barátokat szerezzen. De ha már utazik valaki, ha már elszánja magát, nem tud változatlanul hazatérni. Amikor hazaér, hozza az emlékeit: az új barátaival eltöltött napok emlékeit, a közös bostoni halvacsorát, a vasárnap délelőtti dinereket, a kölcsöncsaládja hálaadásnapi vacsoráját, a tavalyi ösztöndíjas családnál eltöltött napokat, volt radnótis kolléganőjének mosolyát Connecticutból.

            Ha utazunk, ámulunk a világ sokféleségén, a sokféle épületen, New York és Chicago felhőkarcolóin, Philadelphia régi épületein, a tökföldeken, a kertben lakó madarakon, a télen enni járó bluejay rikoltozásán, a kertben játszó mókusokon, az emberek sokféle színén, a szemük metszésén, az ételeken, az italokon, az utcákon. Meg ámulunk, hogy a barátok azon a földrészen éppen olyan szeretettel ölelik egymást, mint Magyarországon.

            Most itthonról visszanézve azt látom, hogy sok mérföldet tettem meg. De az utazást nem abban mérem. Inkább a barátságokban. Meg fényképekben.

Trackback address for this post::

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.