Why would anybody feel the urge to carve stone laces between two windows on the 52nd floor? Why would anybody have the restless idea of building an arch on the 78th? To be frank, I never thought there would ever exist anybody like that. Before visiting Chicago I was really convinced that designing skyscrapers should be one of the most boring jobs for an architect. 

Then, in Chicago, it turned out that I was definitely wrong. Frank Lloyd Wright and his friends showed me that believing in progress is one of the greatest things people can actually do; that although it takes creativity and stamina, the result is so magnificent that, even generations after, people will still stand mouth open.

I am not a close friend of skyscrapers. Even in my much-loved New York City I'd rather look at things closer to the ground. But Chicago is different. If people asked me where to go to get back their faith in the future of mankind, I would recommend this city. It teaches so much about faith in humanity. It taught me that, however difficult I sometimes find to have a perspective, it is worth remembering that there is something beyond us we don't know yet.

On top of the Board of Trade Building in La Salle Street there is a sculpture of a woman without a face. The designer, William Boyington, could not imagine that there would be so many tall buildings, he thought it was not necessary for the woman to have a face since nobody would actually realize there's none. I am sure it is a good lesson for all of us that we should never assume our work will not be examined under magnifying glass by generations to come.

So, carpenters, raise that roof beam even higher. Those who come behind us don't want to play in the dust.

Magasabbra az a tetőt!

Mi indít arra építészeket, hogy kőcsipkét álmodjanak egy épület ötvenkettedik emeletének két ablaka közé? Miért akarna valaki boltívet építeni a hetvennyolcadikra? Őszintén szólva, azt se gondoltam soha, van ilyen ember egyáltalán. Chicago előtt egészen komolyan azt hittem, a felhőkarcolók tervezésénél kevés unalmasabb dolog sújthat egy építészt.

Aztán Chicagoban kiderült, elég alaposan tévedtem. Frank Lloyd Wright és a barátai bebizonyították, hogy a haladásba vetett hit az egyik legcsodálatosabb dolog, és bár szükségeltetik hozzá kreativitás és kitartás, az eredmény évekkel később is lenyűgözi a látogatókat.

Az a helyzet, nem vagyok nagy barátja a felhőkarcolóknak. Még a rajongásig szeretett New Yorkban sem szeretek állandóan felfelé nézni. Jobban esik azt figyelnem, ami közvetlenül előttem történik.  De Chicago más. Ha azt kérdeznék tőlem, hova utaljanak be valakit, aki elveszítette az emberiség jövőjébe vetett hitét, ezt a várost ajánlanám. Az itteni épületek azt tanítják nekem, a jövőt ugyan nem lehet látni, de hogy lesz majd, azt el lehet képzelni. Ezt jó nem elfelejteni.

Chicagoban a La Salle Streeten a Kereskedelmi Bizottság épületének a tetején van egy női szobor. Nincs arca. A tervezője, William Boyington, el nem tudta képzelni, hogy lesz még a környéken több ilyen magas épület is. Azt gondolta, nem érdemes a nőnek arcot faragni, hiszen senki sem látja majd. Jó lecke ez mindannyiunknak arra, sosem hihetjük igazán, a munkánkat nem vizsgálja majd nagyítóval az eljövendő generációk valamelyike. 

Szóval még magasabbra azt a tetőt, ácsok, mert akik utánunk jönnek, nem a porban akarnak játszani.

Trackback address for this post::

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.