How to measure a year

2010.09.30. 19:01

An Australian soccer player once said (or wrote?) that a journey is best measured in friendships not in miles. Frankly, I have no idea how Tim Cahill plays soccer, I might watch an Everton match once; but in this journey thing, he was right.

            I am not against traveling far, I just dislike flying, I prefer having familiar things around me, and I wish I could always take my loved ones with me. Is it too much to ask? Probably, yes. When you decide to take a journey to a different high school on a different continent, these ideas of yours go down the drain.  First of all, we fly, dreadful, then we have a difficulty understanding the world around us, and of course we leave part of family and all our friends behind us.

            It is not easy to change jobs, home, in one word; life, with someone we have never seen before. Obviously, it is not as adventurous as it was for the prince to set off on the journey to kill the dragon. But still.

            Very often, people ask me what this year in America was like. There is no simple answer for this question. There are stories to tell not answers. If I have to be short, I simply say, different.  It was different from here.

            Atlantic City High School was very different from Radnóti in size, in its student population, int he teachers who work there, and in its educational ideas. The United States is different from Hungary, the Atlantic Ocean from Lake Balaton. Everything works in a different way.

            If everything is different, how can we feel at home, how can we have a good time? Well, there is one thing though, that works in a similar way. The American way of making friends seems to be very similar to the Hungarian way. When on Father’s Day afternoon we stopped by at the family I used to babysit for almost twenty years ago, Lauren’s mother sat  in  the dining-room just as she was sitting there long years ago. Over eighty, over surviving Auschwitz, she told me in perfect Hungarian: - You can make friends anywhere.

            You don’t need to travel thousands of miles to make friends. But if you decide to take a journey, it is impossible to return unchanged. When you return home, most of all you take home the memories. The memories of days spent with your new friends, the dinner spent in the No Name Restaurant in Boston, the memories of the days spent with last year’s grantee and her family, your friend’s smile from Connecticut who used to sit next to you years ago in Radnoti.

            When we travel we marvel the wonderful buildings, the skyscrapers of New York and Chicago, the historic sites of Philadelphia, the pumpkin fields, the shrieking sound of the bluejay coming for the peanuts in winter, the playful squirrels in the garden, the diversity of people, the multicolor of their eyes. And we marvel how friends embrace each other the same way as in Hungary.

                        Whe I look back now from home, I can see that I have come a long way. But I do not measure the journey in miles. Rather in friendships. And sometimes in photos.


Miben mérjünk egy évet?

            Egy ausztrál focista egyszer azt mondta, legjobb, ha az utazást barátokban mérjük, nem pedig mérföldekben. Hogy Tim Cahill hogyan focizik, bevallom, nem tudom, majd megnézek egyszer egy Everton meccset. De ebben az utazás dologban igaza volt.

            Nincs ellenemre nagy távolságok megtétele, csak ne kelljen repülni, csak ne legyen minden más, és vihessem azokat, akik közel állnak a szívemhez. Sok ezt kérni? Valószínűleg sok. Amikor egy évre egy másik földrész másik városának másik középiskolájába indul az ember, akkor ezeket az elképzeléseket sajnos elnyeli a valóság. Egyrészt repülünk, borzalom, másrészt alig igazodunk ki a furcsaságokon, harmadrészt a család egy része és a barátok itthon maradnak.

            Egyáltalán nem könnyű egy évre munkát, lakást, mondjuk röviden, életet cserélni valakivel, akit még soha életünkben nem láttunk. Persze nem annyira bizonytalan az egész, mint amikor a szegénylegény világgá megy szerencsét próbálni, de azért nem is egyszerű.

            Gyakran kérdezik tőlem, milyen volt ez a közel egy év az Egyesült Államokban. Erre a kérdésre nincsen egyszerű válasz, csak mesélős válaszok vannak. Ha egy szóval kell mondanom, azt mondom, más. Más volt, mint itt.

            Az Atlantic City High School sem épületének méretében, sem az oda járó diákokban, sem az ott tanító tanárokban, sem az egész oktatási rendszerben nem hasonlít a Radnótira. Az Egyesült Államok nem hasonlít Magyarországra, az Atlanti óceán a Balatonra. Minden másképp van.

            Ha minden másképp van, hogyan lehet akkor ott mégiscsak jól érezni magunkat… Azért van valami, ami ott sincsen másképp, ami ott is pont olyan, vagy nagyon hasonló, mint itthon; barátkozni ugyanis mindenhol lehet. Amikor Apák Napja vasárnapján beállítottam a két gyerekemmel ahhoz a családhoz, akiknél közel húsz éve bébiszitterként dolgoztam, az ebédlőben pont úgy ült Lauren édesanyja Teri, mint sok-sok éve. Már nyolcvanon túl, Auschwitzot is túlélve, magyarul mondta: az ember barátokat bárhol tud csinálni magának.

            Azért nem kell több ezer kilométert utazni, hogy az ember új barátokat szerezzen. De ha már utazik valaki, ha már elszánja magát, nem tud változatlanul hazatérni. Amikor hazaér, hozza az emlékeit: az új barátaival eltöltött napok emlékeit, a közös bostoni halvacsorát, a vasárnap délelőtti dinereket, a kölcsöncsaládja hálaadásnapi vacsoráját, a tavalyi ösztöndíjas családnál eltöltött napokat, volt radnótis kolléganőjének mosolyát Connecticutból.

            Ha utazunk, ámulunk a világ sokféleségén, a sokféle épületen, New York és Chicago felhőkarcolóin, Philadelphia régi épületein, a tökföldeken, a kertben lakó madarakon, a télen enni járó bluejay rikoltozásán, a kertben játszó mókusokon, az emberek sokféle színén, a szemük metszésén, az ételeken, az italokon, az utcákon. Meg ámulunk, hogy a barátok azon a földrészen éppen olyan szeretettel ölelik egymást, mint Magyarországon.

            Most itthonról visszanézve azt látom, hogy sok mérföldet tettem meg. De az utazást nem abban mérem. Inkább a barátságokban. Meg fényképekben.

           

The "Sweet Sorrow" of parting

2010.06.13. 15:43

 As my time in Hungary quickly comes to a close I find myself reflecting and reminiscing on the wonderful collection of memories, challenging events and exciting explorations of the last ten months.  This year has certainly passed much more quickly than any previous stage in my life.  I can vividly recall the first day’s impressions of what would become my new, albeit temporary, home – narrow roads passing through picturesque villages, endless farmland and the welcoming smiles of Karoly and Eszter anxiously awaiting the arrival of four exhausted, disoriented and disheveled travelers.

Our imminent return to the U.S., has given me pause to consider what I have missed most during my sojourn.  I have found, quite interestingly, that what I most long for in America is also what I will most fondly remember of my temporary home.

First and most obvious of these wishes is the desire to be reunited with my family, friends and students.  Although I have no relations in Hungary I am certain that I will miss the friends that I have made and the many fantastic students I have taught.  Not only will I forever treasure the memories and camaraderie shared among my colleagues at Radnoti but I will also fondly recall such acquaintances as the young assistant at the Dominican House, the cashier at Cinema City, the woman at the local market, my daughter’s cello teacher and all of those anonymous individuals who have added color and meaning to my life.

We all have certainly missed the wonderful diversity of food – Mexican tacos, Vietnamese egg rolls, Chinese wontons, Mack and Manco’s pizza, subs from the White House, crab bisque from the Crab Trap, stuffed shells from Joe Italiano’s.  However, I suspect that not long after my arrival I will begin to long for the unique flavors of Hungary – homemade soups, freshly baked bread, sausages and the ubiquitous paprika.  I have become much more aware of the role, much more than a simple biological need, that traditional cuisine plays in our lives.

Upon our return to the southern New Jersey I will once again be reunited with the seashore and all of its sensory opportunities – the soothing sound of crashing waves, the warm caresses of sand between my toes, the taste of salt air, the smell of coconut oil and the sight of sailboats gliding effortlessly on the horizon.  As I mentioned in my first blog entry, the sea is definitely in my blood and it’s something that I have missed quite significantly.  However, those magical places that I leave behind will continue to reside fresh in my mind – quiet walks around the local lake, autumn leaves in the Mecsek Hills, the ethereal mist of the Harkány baths and the shimmering waters of Balaton.

It will be wonderful to regain the comforting sensation evoked from familiar holidays and traditions, so much a part of my youth – Halloween trick or treating, Thanksgiving overeating, Christmas, Easter, the Fourth of July and Labor Day barbecues.  In reconnecting with these memorable events I will leave behind the experiences of many unforgettable Hungarian festivals and celebrations. I will retain the memories of the many unique offerings of tasty food and traditional crafts of the Pécs’ Fall Festival, sipping mulled wine while shopping for Christmas gifts in Budapest’s Erzsébet Tér during the holiday season and stalking the elusive Busó at the Busó Carnival in Mohács.

While I am unquestionably eager to return to the familiar faces, food, places and traditions of the U.S., I fully admit that this homecoming will be accompanied by a significant measure of sorrow.  The previous ten months have passed in the blink of an eye but my memories of Hungary will most certainly last a lifetime.  Special thanks go to those who have accompanied me on this incredible adventure, my wife Chen-Fei and daughters Katerina and Adrianna.  I would also like to express my gratitude to all of my friends and family who have provided an enormous amount of support and encouragement through e-mails, video chats and care packages and to my new friends who have introduced me to the remarkable culture, history and traditions of this amazing country.  

Sidewalk Saunter

2010.05.15. 22:35

During a recent free period I decided to take an early morning walk to one of my favorite bakeries just down the street from school.  As I stepped out into the sweet smelling air and bright spring sunshine I recalled some of the many times I had made this familiar stroll – through searing summer heat, crisp autumn breezes, rain and gently falling snow.  I also realized that this walk, along with the daily drive to and from school, explorations of the sights and sounds of Széchenyi Square, and travels to the Mecsek hills, Harkány, Villány and beyond would soon become a distant memory.  I wished to transform what had become a familiar walk into a fresh experience. 

Opening my eyes, I attempted to concentrate my senses on the small, indistinct, often over-looked details.  The lilacs, releasing their sweet smell, stretched upwards, reaching the second floor of the school.  Multi colored tulips, newly awakened from their winter siesta, swayed gently in the cool breeze.  Dandelions crept from the cracks in the sidewalk. Further down the street an old woman, stockings slipping below her knees, crossed the busy street, basket in hand. Cabbies, resting in their vehicles under the shade of lofty trees, their faces partially obscured by the daily news awaited their patrons.  I reached the small square where shopkeepers were busy organizing their displays – books and magazines, clothing, fruits and vegetables.  People filled the opposite side, anxiously awaiting the imminent arrival of one in an endless caravan of buses.  I crossed the street and passed the small outdoor market, its produce reflecting the change of seasons – mushrooms, potatoes, tomatoes.  Bright red strawberries, in a few weeks time, would be added to the colorful mix. 

Entering the bakery, I joined the omnipresent line and enjoyed the wonderful aroma of fresh baked bread.  The familiar face of the clerk soon greeted me and, feeling adventurous, I requested two items not pieces of my typical repertoire – “mecsek kiffl” and “virslis baguette”.  I received a smile - no doubt from my amusingly poor pronunciation and, baked goods in hand, left the pleasant smells of the bakery behind.  Passing the tiny newsstand, I continued down the pollen covered sidewalk, past a window washer, a mother enjoying the early morning with her newborn and a woman rushing out of her apartment, young boy in tow.  Crossing the street, I returned to the school and, turning to review the sidewalk stage, paused to reflect on the beauty of the ordinary and celebrate the sublime.

Raise higher that roof beam

2010.05.13. 02:10

 Why would anybody feel the urge to carve stone laces between two windows on the 52nd floor? Why would anybody have the restless idea of building an arch on the 78th? To be frank, I never thought there would ever exist anybody like that. Before visiting Chicago I was really convinced that designing skyscrapers should be one of the most boring jobs for an architect. 

Then, in Chicago, it turned out that I was definitely wrong. Frank Lloyd Wright and his friends showed me that believing in progress is one of the greatest things people can actually do; that although it takes creativity and stamina, the result is so magnificent that, even generations after, people will still stand mouth open.

I am not a close friend of skyscrapers. Even in my much-loved New York City I'd rather look at things closer to the ground. But Chicago is different. If people asked me where to go to get back their faith in the future of mankind, I would recommend this city. It teaches so much about faith in humanity. It taught me that, however difficult I sometimes find to have a perspective, it is worth remembering that there is something beyond us we don't know yet.

On top of the Board of Trade Building in La Salle Street there is a sculpture of a woman without a face. The designer, William Boyington, could not imagine that there would be so many tall buildings, he thought it was not necessary for the woman to have a face since nobody would actually realize there's none. I am sure it is a good lesson for all of us that we should never assume our work will not be examined under magnifying glass by generations to come.

So, carpenters, raise that roof beam even higher. Those who come behind us don't want to play in the dust.

 

Magasabbra az a tetőt!

Mi indít arra építészeket, hogy kőcsipkét álmodjanak egy épület ötvenkettedik emeletének két ablaka közé? Miért akarna valaki boltívet építeni a hetvennyolcadikra? Őszintén szólva, azt se gondoltam soha, van ilyen ember egyáltalán. Chicago előtt egészen komolyan azt hittem, a felhőkarcolók tervezésénél kevés unalmasabb dolog sújthat egy építészt.

Aztán Chicagoban kiderült, elég alaposan tévedtem. Frank Lloyd Wright és a barátai bebizonyították, hogy a haladásba vetett hit az egyik legcsodálatosabb dolog, és bár szükségeltetik hozzá kreativitás és kitartás, az eredmény évekkel később is lenyűgözi a látogatókat.

Az a helyzet, nem vagyok nagy barátja a felhőkarcolóknak. Még a rajongásig szeretett New Yorkban sem szeretek állandóan felfelé nézni. Jobban esik azt figyelnem, ami közvetlenül előttem történik.  De Chicago más. Ha azt kérdeznék tőlem, hova utaljanak be valakit, aki elveszítette az emberiség jövőjébe vetett hitét, ezt a várost ajánlanám. Az itteni épületek azt tanítják nekem, a jövőt ugyan nem lehet látni, de hogy lesz majd, azt el lehet képzelni. Ezt jó nem elfelejteni.

Chicagoban a La Salle Streeten a Kereskedelmi Bizottság épületének a tetején van egy női szobor. Nincs arca. A tervezője, William Boyington, el nem tudta képzelni, hogy lesz még a környéken több ilyen magas épület is. Azt gondolta, nem érdemes a nőnek arcot faragni, hiszen senki sem látja majd. Jó lecke ez mindannyiunknak arra, sosem hihetjük igazán, a munkánkat nem vizsgálja majd nagyítóval az eljövendő generációk valamelyike. 

Szóval még magasabbra azt a tetőt, ácsok, mert akik utánunk jönnek, nem a porban akarnak játszani.

 

New England- the way I like it

2010.03.28. 04:29

 I have a distaste for places that are fake, that try to hide their true identity. But Boston - after almost 20 years - won my heart again. This is a city that stayed what has always been, which is nothing more and nothing less than a simple place with fishing boats, with good food and friendly people.

For visitors arriving from Europe, Boston can give what it is best at, familiar-looking streets, bitter beer (evoking the memories of some home-brew), brick houses and sea-food that makes you revisit the idea of eating things with tentacles. 

Places do not need names to be good. Restaurants evidently do not need names to serve wonderful, fresh sea-food to be remembered. If places have names, it does not really matter if the name is odd or seem to be misplaced. It is all right if you find Mike's Pastry in the North End, and all the great Italian restaurants in Hannover Street.

I guess, Boston only got a name so that somehow people and pilots can find it. Because when you get there, you are simply in a town where you can have your favorite calamari with a glass of chardonnay. And then you just stare out of the window of No Name Restaurant and feel safe, despite the fact that it is 30 degrees and you woke up to see yet an other snowstorm of America from the window of your hotel room.

 

 

New England - ahogy én szeretem

Nem nagyon kedvelem az olyan helyeket, amik elrejtik az igazi arcukat. De Boston - húsz év után - megint  megnyert magának. Ez a város az maradt, ami mindig is volt, egy egyszerű helyhalászhajókkal, kiváló ételekkel és kedves emberekkel.

Az európai látogatók számára ez a város azt tudja nyújtani, amiben a legjobb. Ismerős utcákat, keserű sört, amitől az embernek otthonérzése támad, rég nem látott téglaházakat, no meg olyan fajta tengeri ételeket, ami elgondolkodtatja a szárazföldi ételekhez szocializálódott látogatót is.

Végeredményben nem kell ahhoz név, hogy kedveljünk egy helyet. Mi több, egészen biztosan nem kell flancos név ahhoz, hogy egy étteremre emlékezzünk, ha felejthetetlen tengeri ételeket szolgál fel. Ha mégis van név a gasztroélményhez, az lehet furcsán nem odavaló is, mint a rengeteg olasz étteremé a Hannover Streeten.

Bostonnak talán csak azért van neve, hogy az idelátogató túristák is megtalálják, a pilóták pedig mégiscsak le tudjanak szállni valahol. Mert ha egyszer ideértünk, már mindegy a név, elég tudnunk, hogy olyan helyen vagyunk, ahol hozzájuthatunk a kedvenc tintahalunkhoz egy pohár jó chardonnay kiséretében. Aztán csak bámulunk kifelé a Nevenics Étterem ablakán, és akkor is biztonságban érezzük magunkat, ha a tintahalhoz nincs mángold, és aznap reggel ismét hóviharra ébredtünk a hotelszobánkban.

Y E S !

2010.03.01. 16:23

Not long after arriving in Hungary, we ventured to Budapest for several days of orientation in August.  During this time we were introduced to a series of highly regarded professors, lecturers, musicians and authors who provided us with a thorough introduction to the culture, history and traditions of Hungary.  While all of this information has greatly contributed to my continuing understanding of this country, one seemingly simple yet quite insightful piece of advice originating from these seminars has remained at the forefront of our minds becoming, in a sense, our maxim during this sojourn.  One of the speakers concluded his speech with four simple words:  “Say ‘Yes’ to everything”.

Before setting foot on Hungarian soil, we had already begun to take the first steps towards recognizing this advice.  Should we really pack our suitcases and leave the comforts and familiarity of home, family and friends for nearly a year in a country we know very little about?  Are you sure this is a good idea?  Yes

A few days after we arrived, the diocese of Pécs was celebrating its one thousandth anniversary.  Do we dare brave the high temperatures, unfamiliar location and packed square to attend this historic event?  Yes

 In the days that followed we questioned if it would be prudent to wander the unfamiliar streets of our neighborhood.  What if we got lost?  How could we ask for directions?  Weren’t we still a bit tired from our twenty-hour trip?  Should we give it a try?  Yes, and we were rewarded with the discovery of a picturesque church hidden among the maze of apartment complexes and houses.

 Do we really want to go out tonight?  It’s dark.  It’s raining.  It’s snowing.  We may not even be able to find the place.  “Say ‘Yes’ to everything”.  What an amazing concert!  It was a fantastic dance performance!  The play was terrific!

 We’ll never be able to find the Harkany Spa and if we do, how do we get in?  Where do we get changed?  Which way do we go?  Should we give it a try?  Yes, and again our compensation was a restful, calming, serene soak in the warm and soothing mineral baths.

Tesco is such a large supermarket.  How will we find the milk, the eggs, the bread?  Is this butter or margarine?  We won’t be able to read any of the labels.  How will I wash my car?  All of the directions are in Hungarian?  Dare I attempt it?  Yes

 Drive our ten-year old car to Croatia? Macedonia? Serbia? Greece? Austria? Germany?  It will never make it.  How will we find the hotel in the vast sprawling capitals of Vienna and Athens?  Should we… Yes!

 The foreign film festival?  Milk from a truck?  Soup with chicken feet? Serpentine roads with no guardrails?  Rocky paths high above canyons? The limbo?  Langos?

 Looking back over the past six months, I am pleased to report that our record of saying “yes” remains quite good.  This record also gives me pause to reflect on those times in my past when I was unable, or more accurately, unwilling to reply in the affirmative.  What adventures, new tastes, smells, experiences, lessons, realizations I must have missed.  Our justifications, explanations and excuses often exclude us from experiencing the most magical, meaningful memories life has to offer. 

 There are many lessons which this challenging journey has taught me and which I hope to carry with me when I return to America.  One of the most valuable insights is contained in those four words of advice:  “Say ‘Yes’ to everything!”

Atlantic City, Alaska

2010.02.12. 04:03

Well, as far as I remember, about ten years ago, when I first applied for the Fulbright Teacher Exchange Program, I definitely wrote down on my application form that I have no preference as to where I should be placed. By no preference I actually meant ANY state, including Alaska. I really thought I would be able to survive there.

Obviously, at that time I still used to watch TV series, especially 'Northern Exposure'.

When you travel, you learn the most about yourself. During the last couple of weeks I have learnt that I would not be able to survive in Alaska. I am not even sure I will be able to survive in South Jersey if things go on like this. See more pictures of great white Jersey here.

Amennyire emlékszem, nagyjából tíz évvel ezelőtt volt, hogy első alkalommal jelenteztem a Fulbright programra, és egészen biztosan azt írtam a jelentkezési lapra, hogy bárhova szívesen mennék. Ez alatt azt értettem, hogy bármelyik államba, akár Alaszkába is. Tényleg komolyan hittem benne, hogy életben tudnék maradni ott is.

Nyilvánvaló, hogy akkoriban még néztem sorozatokat, különös tekintettel a 'Miért éppen Alaszka' címűre.

Amikor az ember utazóvá válik, magáról tudja meg a legtöbbet. Az elmúlt pár hétben azt tudtam meg magamról, hogy nem tudnék életben maradni Alaszkában. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy New Jersey kies déli részén képes leszek erre, ha továbbra is így mennek a dolgok. További fehér képek itt.

 
 
 

 

 

Beyond

2010.01.23. 02:33

 

I think we are beyond the point. It is hard to tell before you get there but easy to see when you look back. We are beyond the point of the vacation. Or the travel.

As we see, in Hungary, for Mr Evening Tide the colors of chicken soup delivered the message. For me, the first frostfree breeze coming from the ocean two mornings ago.

Not that we are at Home. Obviously we feel the ties that are attached to our ankles, the ropes of family and friends that make sure we don't get lost. But we feel at home. No chicken soup here, friends. Don't come to the States if you want to have that luxury of old Sunday chicken soup. Could be the herbs. Could be the celery.

Hard to say what then. What ties you to a place? I guess, small things. The songbirds in the garden. The seagulls in the parking lot of the High School. The smile of the students. The jokes of your co-workers, the embraces of friends.

After 5 or 6 months you become a part of something. You count. You like your neighbours, who are not your neighbours. You like your job which is not yours. You dream in a language which is not yours from birth. You measure in miles, cups and pounds. (All right. No hope for understanding Fahrenheit ever. But that's not too bad.)

No, we are beyond the point of returning. Returning unchanged, I mean. As a friend said so well, 'coming back home is also going forward'. And true. We are half-way through but we are not going back, we are going forward.

 
Azt hiszem, túl vagyunk azon a bizonyos ponton. Nehéz megmondani, hol is van, amíg nem vagyunk ott. Annál könnyebb ráismerni, amikor visszanézünk rá. Mindannyian túl vagyunk azon a ponton, amikor úgy érezzük, nyaralunk. Vagy csak éppen errefelé utazgatunk.
Ahogy látjuk, Mr. Evening Tide számára a húsleves közvetítette az üzenetet. Nekem meg az első fagymentes, óceán felől érkező széllökés a parkolóban két nappal ezelőtt. Nem mintha Otthon lennénk. Azt nem. Nagyon is érezzük a bokánkon a család és a barátok kötelékét, ami nem engedi, hogy messzire tévelyegjünk. De itthon érezzük magunkat.
Nem, barátaim, itt nem a húsleves a ludas. Ha valaki erre a nosztalgikus luxusra vágyik, ide hiába jön. Nem tudom, miért nem olyan a leves íze. Talán a fűszerek, talán a zeller.
Tényleg nehéz megmondani, akkor mi az, amitől ismerőssé válik az idegenség. Azt hiszem a kis dolgoktól. Az énekesmadaraktól a kertben. Az iskola parkolójában rikoltozó sirályoktól. A diákjaim mosolyától. A kollégáim poénjaitól. A baráti ölelésektől.
Ennyi hónap után valaminek a része lesz az ember. Számít. Megkedveli a szomszédait, akik nem az ő szomszédai. Megkedveli a munkáját, ami nem az ő munkája. Egy idegen nyelven álmodik. Mérföldben, csészében és fontban mér. (Jó, a Fahrenheitet továbbra sem érti, de ez most ne számítson.)
Nem, tényleg túl vagyunk a visszatérés pontján. Mármint azon a ponton, ahonnan még változás nélkül visszatérhetnénk. Ahogy egy barátom mondta, 'Nem hiszem, hogy van vissza.' Igaz.
Félúton vagyunk. De amikor visszamegyünk, az megint előre lesz.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Chicken Soup

2010.01.12. 18:35

 

 

Chicken soup – there is perhaps no other unpretentious dish common to countless cultures that conjures such feelings of comfort and contentment, evokes nostalgic memories of grandmothers and snow-filled winter days and contains virtually mystic healing powers.  There is something magical about the smell of homemade chicken soup, the perfect combination of colors, textures and tastes.  Tender pieces of chicken, soft carrots and celery and just the right amount of herbs and seasonings.  As much as I disdain the routine and mundane it is rather soothing to prepare and savor this familiar fare.

We have recently returned from yet another roadtrip.  On this occasion our travels took us from southern Hungary through the hamlets of Croatia, across the snow-filled plains of Serbia, into the mountainous regions of Macedonia, up, down and around the craggy cliffs of eastern Greece before finally reaching Athens, birthplace of Western civilization and home to many of history’s greatest thinkers.  We walked on the shores of the Aegean Sea, stood on the Acropolis and gazed upon the awe-inspiring Parthenon, strolled through the ancient agora and marvelled at the site of the first modern Olympic games. 

Perhaps one of the reasons I thoroughly enjoy traveling is that it provides me the chance to escape from routine.  Traveling offers the opportunity to ignore a set schedule, throw propensity (and your watch) to the wind and enjoy the surprises and wonders that serendipitous exploration brings.  It is quite gratifying to reach that level at which not only the time but the day is lost to one’s memory.  

Yet, no matter how wonderfully relaxing, refreshing, invigorating and enlightening the vacation, it is always a comforting feeling to return home to the predictable, the known, the familiar.  It was these very emotions that propelled me on the seventeen hour return to Hungary.  Unlike the journey to Athens in which we stopped to rest for a night, the long haul home was marked by only a few very brief breaks to refuel.  After passing once again through the mountain passes, plains and hamlets we arrived at our final border crossing and were greeted by the, if not entirely comprehensible, recognizable language of Hungarian.  Shortly thereafter, we arrived in Pecs and were welcomed by familiar streets, shops, bus stops, trees, hills, apartments and parks - sights that soothed our spirits and assuaged our minds. 

Recently, as I stood over the stove, adding carrots, onions, celery, herbs and chicken to the large pot of boiling water,  I reflected upon the fact that while I haven’t lived in Hungary long enough to comprehend its vast array of social mores, manners and principles, I have grown familiar and feel much more at ease here.  Recalling the first few days and weeks of our arrival and the inherent challenges and obstacles we faced in adapting to a peculiar environment, I am now pleasantly surprised to discover that this country, in a few short months, has become as comforting and soothing as a savory bowl of homemade chicken soup. 

More Alike Than Different

2010.01.02. 22:22

 I, similar to my exchange partner, have often been asked about the differences between Hungary and the United States and am quite reticent to provide an answer not only due to the fact that I have been in this country for a relatively short period of time but also because of the inherent dangers of generalizations.  I resist formulating opinions based on scant evidence, incomplete observations or dubious presuppositions which is what I may very well be guilty of should I agree to such requests. 

Should the interrogation persist, however, I may reluctantly offer such minutiae as the lack of similarities between the English language and Hungarian, discuss the plethora of soups and meat dishes or reflect upon the apparent lack of confrontational and aggressive behavior.  Students sit at tables rather than individual desks.  Teachers enter the classroom after the late bell.  Customers place their money on a tray rather than handing it directly to the cashier.  Individuals bring their own bags or baskets when shopping.  Be sure to move to the back of the bus after boarding, signal before exiting a circle, sit in your assigned seat at the movie theater.  The problem with these observations is that they provide little more than anecdotal tidbits and fail to develop a deeper understanding of Hungary and its people.

The longer I remain in this country the firmer I hold to my initial conviction that we, as humans, are much more alike than different.  This realization may disappoint those who desire their country, town, neighborhood or themselves to be distinct, special, one of a kind.  While I admit that we are all designed with unique characteristics, I suggest that, if examining humankind through an impartial lens, one would perceive a far greater number of similarities than differences.  We may eat different dishes but all enjoy the satisfaction of a home-cooked meal.  Our tastes in music may not be identical but we share a common rhythm of life.  Our art may differ but we all use it to communicate similar messages.  Our religions are diverse but they carry such unifying principles as faith, hope and love.  We all desire to love and be loved, expect to enjoy health, prosperity and the freedom to realize our life’s purpose.  We share common talents and flaws, become happy and sad, rude, polite, lazy, industrious, honest, greedy, loyal and unfaithful. 

If you insist to ask me about the differences between Hungary and the United States, I will reluctantly acquiesce and provide you with a few appealing anecdotes.  But I will continue to hold fast to my conviction that, in matters of critical importance, our differences fade quickly away and we are left with only significant similarities.

 

“All differences in this world are of degree, and not of kind, because oneness is the secret of everything.”

- Swami Vivekananda

Life in technicolor

2009.12.12. 05:14

I have been asked several times by now (by friends, family and students) to point out the biggest difference between home and host country. To give the essence of the United States, preferably in one short sentence.

I have been thinking hard, and realized (took me a couple of months) that there is no such sentence. I cannot say anything about the United States, its economy, its educational system, its people, its healthcare in general. What I can talk about are simply my impressions.

I know, my friends and family will understand what I am to write now. I miss them greatly, but after spending almost 5 months here, I got to like this country. I have to explain why.

I still think Hungary is probably the greatest country in the world. For food, for friendships, for festivals, for the most intelligent or creative brains in the world you must come to my home country.

Here, as a compensation, I have the colors. I think this is what I missed from my life the most. Life here is in technicolor. Every day when I go to pick Bori up from school I am amazed at the colors I see. I wait for her at the end of the corridor, children pass me by, and, my God, they are every color. I cannot stop feeling hilarious when I look at them. I just love that God had a vision in colors when he decided to make men. The colors of the rainbow, I think to myself, when I see these little kids passing me by in their colorful wintercoats.

I just love that people are not black or white, not right or left. Just people. Characterized by the things they do rather than by the things they have. Something to really think about right after we have adopted Thanksgiving.

Az élet színes, szélesvásznú változata

Már elég sokan és sokszor kérték, barátok, rokonok, tanítványok, fogalmazzam meg végre, mi is, amiben Amerika más Magyarországhoz képest. Hogy fogalmazzam már meg ezt az egész amerikaérzést, persze lehetőség szerint egy rövid mondatban.

Elég sokat gondolkoztam, kellett is hozzá pár hónap, mire rájöttem, hogy ilyen mondatot én nem tudok mondani. Nem tudok mit mondni a gazdaságról, az okatatási rendszerről, az emberekről, az egészségügyi ellátásról úgy általában. Amiről beszélni tudok, azok pusztán a benyomásaim.

Tudom, a barátaim és a családom megértik, amit írok. Nagyon hiányoznak, de közel öt hónap után megszerettem ezt az országot. Persze magyarázok.

Továbbra is azt gondolom, Magyarország a világ egyik legnagyszerűbb helye. Ha jó ételeket akarsz enni, ha igazi barátságokat akarsz kötni, ha valóban okos és kreatív emberekkel akarsz találkozni, Magyarországra kell jönnöd.

Itt viszont kárpótlásul minden színes. Azt hiszem, ez hiányzott a legjobban az otthoni életemből. Itt az élet színes szélesvásznú. Minden nap, amikor Boriért megyek az iskolába, elvarázsonak a színek. Ott állok a folyosó végén, a gyerekek libasorban mennek el mellettem, és édes Istenem, mindegyik másmilyen. Egyszerűen jókedvű leszek, amikor meglátom a sok színt. Nagyszerű dolog, hogy Istennek volt színlátása, amikor az emberiség jutott eszébe. Mint a szivárvány, gondolom magamban, amikor a gyerekek elmennek mellettem a színes télikabátjaikban.

Egyszerűen szeretem, hogy az emberek nem feketék vagy fehérek, hogy nem ilyen vagy olyan oldaliak. Szeretem, hogy az embereket inkább az határozza meg, amit tesznek, és nem az, amit birtokolnak. Ezen is érdemes elgondolkodni mindjárt azután, hogy örökbefogadtuk a Hálaadást.

 

 

 
 
 

A holiday to be envied

2009.12.02. 20:35

Most holidays have become international by now. The world is like a global village where we have similar fiestas, similar Christmases, similar days for mourning. Holidays have started to become globalized around the world and the United States leads the way.

Many people argue in Hungary that we don't need American holidays. Why do we want to celebrate Valentine's Day or Halloween in Hungary when our traditions are just different? Just to spend more money on something that is not ours? To show we want to be part of something we are not?

But to my greatest surprise I did find a holiday I can feel envious about. I really thought I cannot be surprised as far as holidays go here. I used to think I have seen all the glittery decorations of Christmas, all the orange-black of Halloween.

This was the first time in my life I had a chance to experience Thanksgiving. I used to think it was all about a nationwide competition how not to burn a huge animal into ashes in the oven, and how to endure a family dinner with people you don't really know.

I was totally mistaken. I had the luck to get invited to my exchange partner's family for Thanksgiving. All my ideas were transformed. Please, could we import this holiday to Hungary? We really need a holiday when we just have to share food with our family members and our friends, when there is no pressure of giving presents we cannot afford; a holiday when we can concentrate on things we are thankful for rather than on things we hold a grudge for.

Hungary needs a calm and positive holiday. I am planning to have Thanksgiving dinner next year in Hungary. Maybe not on a Thursday but a Friday. Unless I can persuade some important person to really import this holiday.

Egy irigylésre méltó ünnep

Mostanra a legtöbb ünnep nemzetközivé vált. A világ globalizálódott, ahol a fieszták, a Karácsonyok és a gyásznapok egyenünnepekké váltak. Az egyenünneplésben pedig az Egyesült Államok vezeti a világot.

Sokak szerint Magyarországnak nincs szüksége amerikanizált ünepekre. Miért is akarnánk Valentin Napot, Halloweent, amikor a mi hagyományaink mások? Csak azért, hogy még több pénzt költsünk valamire, ami nem is a miénk? Hogy úgy tegyünk, részei vagyunk valaminek, aminek pedig nem is?

De legnagyobb meglepetésemre találtam itt egy elirigyelni való ünnepet. Pedig azt hittem, nemigen van, ami meglephet az ünnepekkel kapcsolatban; azt hittem láttam már az összes karácsonyi csillogást-villogást, az összes halloweeni  narancs-feketét. De nem volt igazam.

Idén voltam olyan szerencsés, hogy meghívtak a cserepartnerem rokonaihoz Hálaadásra. Eddig azt hittem, a Hálaadás valami nemzeti sport, ahol az a cél, hogyan süssenek meg valami hatalmas állatot anélkül, hogy az hamuvá égne, és hogyan bírjanak ki egy vacsorányi időt a rokonokkal.

Pedig az egész ünnep másról szól. Nagyon szeretném, ha importálhatnánk a Hálaadást Magyarországra. Nagyon szükségünk lenne egy ünnepre, ami nem szól másról, csak hogy együtt vacsorázunk a családtagjainkkal és a barátainkkal. Amikor nincs rajtunk nyomás, hogy olyan ajándékokat vegyünk, amiket nem is engedhetünk meg magunknak, amikor végre arra koncentrálhatunk, amiért hálásak vagyunk, aminek örölünk, ahelyett hogy arról beszélnénk, mi az, ami bánt minket.

Magyarországnak szüksége lenne egy csendes, pozitív ünnepre. Azt tervezem, jövőre Hálaadás-napi vacsorát adok. Talán nem csütörtökön, hanem pénteken. Hacsak nem lesz hirtelen valami fontos barátom, akit meggyőzhetek arról, hogy a munkaszüneti napot is importáljuk.

Szerző: Waver

5 comment

Laying the Stakes

2009.11.21. 06:11

No, I don't gamble. But I win and lose.

When you live in a foreign country you win a lot. You can experience and be part of a different culture. You obtain new social skills. You learn or master a language. You get to know fantastic words you'll never ever need in your life again, for example, 'burlap'.

When you live in a foreign country you also lose. You temporarily lose some of your language. You lose some of your home social skills. You lose old hopes.

You lose some of your mother tongue simply by the fact that you don't use it. Bori by now has words she only knows in English because she has never seen or heard their Hungarian counterpart. Now I am picking up some Spanish from my students.

I use soda with the meaning of any drink with sugar and carbondioxide. I don't translate bagel into anything seemingly Hungarian because I don't need a word for that other than in English. I ask people how they are but I don't wait for the answer any more because I know, I simply said hello.

But I am not worried, I will get my language back, I will get my social skills back and I will have my new hopes. I have put my chips on the right number. I just have to wait a little longer to let the ball fall on mine.

Nyertesek és vesztesek

Nem, nem játszom. De nyerek és veszítek is.

Amikor az ember idegen országban él, sok dolgot nyer. Része lehet egy másik kultúrának, megtanulhat róla egy csomó dolgot.Új társadalmi életet építhet, új kapcsolatokat szerezhet. Új nyelvet tanulhat, tökéletesítheti a nyelvtudását. Fantasztikus új szavakkal gazdagodhat, amikre aztán soha többet nem lesz szüksége, mint például a 'burlap'.

Ha idegen országban élünk, veszítünk is. Óhatatlanul elveszítjük egy időre az anyanyelvünk egy részét. Elveszítjük a megszokott társas érintkezési formáinkat. A régi terveink egy részének is annyi.

Az anyanyelvünk megfakul kicsit, hiszen nem használjuk eleget. Vannak olyan szavaink, amiket csak angolul tudunk, mert otthon soha nem használtuk őket. Mint Bori a 'homework folder' kifejezést például. Én most még spanyolul is tanulok a tanítványoktól, ezért aztán a pofa be jobban megy spanyolul, mint angolul.

Szódán már a cukros szénsavas üdítőt értem, és nem próbálom lefordítani még fejben sem, mit is jelentene a bagel magyarul, nincs szükségem arra, hogy magyarul is mondjam. Azt kérdezem emberektől, hogy vannak, de nem várom meg a választ, mert tudom, tulajdonképpen csak köszöntem.

De nem aggódom. A nyelvem visszatér majd a társasági életemmel együtt, és új terveim lesznek. Tudom, hogy jó számra tettem a zsetonjaimat, csak várnom kell még egy kicsit, hogy a golyó odaérjen.

 

 

New York, New York

2009.11.06. 12:50

There aren't many cities that look good in November. I have never seen Berlin in November but I expect it to look great. Kriszta Slachta can tell us if I am right or wrong.

The other city that looks great even in this time of the year is New York. Even from a distance, as we did not yet make it into the city this time, only to Ellis Island.

I am not a Bright Lights Big City person. Still, when I saw The City my heart leapt. It has changed a lot since I saw him for the last time 18 years ago. I have changed a lot since he saw me 18 years ago. But our feeling of mutual love did not change. I greeted the tall buildings as we greet a long-lost brother. And the buildings greeted me as a long-lost sister.

I felt as immigrants felt when they saw the Statue of Liberty from their ship. Releived and free. Yes, I miss the Twin Towers from the landscape but I remember them as dear friends who have passed away. Their memory is with me.

The city has an aura of vibration, of being alive, of home. Even to those people who don't belong to him. I need to see him again soon. Eye to eye. We have so many things to talk about.

Kevés olyan nagyváros van, amelyik vonzó tud maradni novemberben is. Még sosem jártam novemberben Berlinben, de azt gondolom, Berlin mindig vonzó. Slachta Kriszta a megmondhatója, hogy így van-e vagy sem.

A másik nagyváros, amelyik az évnek ebben a szakában is szexepíllel bír, az New York. Még bizonyos távolságból is vonzó, merthogy most nem jutottunk el hozzá egészen, csak messziről néztük, az Ellis Island-ről.

Nem vagyok nagy rajongója a megapoliszoknak, mégis valahányszor meglátom New Yorkot, majd kiugrik a szívem. Sokat változott mióta 18 éve utoljára láttam, én is sokat változtammióta 18 éve utoljára látott. De az egymás iránt érzett kölcsönös szeretet semmit sem változott. Úgy üdvözöltem az épületeket, ahogy rég nem látott fivért szokás. Az épületek pedig úgy üdvözöltek, mint rég elveszett és újra megtalált nővérüket.

Úgy éreztem magam, mint annak idején a bevándorlók a hajón, amikor meglátták a Szabadság Szobrot. Megkönnyebülten és szabadon léptek partra. Igen, persze az Ikertornyok hiányoznak a képből, de úgy gondolok rájuk, mint elveszett barátokra. Az emlékük velem van.

A Város vibrál, él, az otthon ismerős érzésével hív mindenkit. Még azokat is, akiknek nem az otthona, még azokat is, akik igazából nem tartoznak hozzá. Látnom kell újra, szemtől szembe. Annyi mesélnivalónk van.

 

 

Szerző: Waver

1 comment

High South

2009.10.24. 13:40

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

The concept of the so called Deep South is, for many reasons, not really appealing to me. Regardless of the fact that I love having a chance to experience very different cultures, I feel restless at places that have an air of possible intolerance.

When coming to Nashville, I had a fear I might have to feel that restlessness. I am not saying that the town turned out to be not in the South in many ways. Weather-wise for example, which was really a surprise. But also when we went out the second night to a place where people were happily humming the tunes of "Hanging Tree", I felt the breath of the Klan on my neck. Not a nice feeling.

As it is usually in any part of the world, music resolves problems, however short-lived that resolution might be. Last night when we visited BB King's Restaurant, I realized any place where musicians play fantastic music must really be High South rather than deep.

Whatever color you are, you would have loved the music there. Blues must be one of the most effective weapons to fight segregation. (Pictures and the Hungarian version is on the way.)

Pioneer Soul

2009.10.18. 04:16

First it was due to the richness of natural resources, later due to the promising welfare of the economic leader that America became the land of pioneers.

People have always been coming here to find something. To find something they were unable to in their homelands. Native Americans arriving from Asia were looking for food and friendlier climate for their plants. Colonizers for gold. The poor and hungry people of Europe for bread. Later people running from wars for a safe haven. Even today, people arriving here are looking for an easier life or a mere chance to survive.

American people are united by this overall driving force, ability and desire to reach something regardless of the color of their skin, the color of their hair or eyes. Here lies the archetype of the active American soul, that of the pioneer who, stepping on an unknown land, does not lose heart but does his/her job sometimes not even speaking the language.

There might lie the similarity of soul for the many-colored people in America. There might lie the root of the tolerance towards people entering the United States. (Even if since 9/11 a somewhat more cautious administrative attitude is enforced.)

The soul heritage that keeps this huge country together is that of the pioneers. The second or third generation American talks high of the newcomers. Interestingly enough impatience and intolerance can be felt rather towards people who have been born in this country , who have had their chances but have decided not to use them.

The soul of an American is that of a person's who is ready to fight for his/her goals and dreams. Whoever wants to have that battle can anytime find a home in this country.

 

Úttörő lélek

Kezdetben a természeti kincsek bősége és a gazdag termőföld, később a gazdasági vezető szerepből adódó jólét tette Amerikát a pionírok hazájává.

Régtól fogva azok az emberek jöttek ide, akik kerestek valamit. Az Ázsiából érkező őslakos indiánok leginkább élelmet. A gyarmatosítók aranyat. Európa éhezői kenyeret. A későbbi bevándorlók leginkább nyugalmat a vérzivataros Európa háborúi után. Mások megint csak élelmet, könnyebb életet vagy pusztán az életbenmaradás lehetőségét.

Az amerikai embereket, legyen bármilyen is a bőrszínük, a szemük vagy a hajuk színe, ez a közös törekvés, vágy, képesség kovácsolja testvérré. Lehet, hogy innen eredeztethető a tevékeny amerikai ember archetípusa, a pioníré, aki ismeretlen földre lépve, sokszor egy ismeretlen nyelvvel szembesülve sem kesereg, hanem teszi a dolgát.

Talán innen a sokszínű Amerika lakóinak lélekazonossága. Talán innen az újonnan belépővel szembeni tolerancia. (Még akkor is, ha 9/11 óta az adminisztratív óvatosság megerősödött.)

A lelki közösség, ami összetartja ezt az országot, az a bátor felfedezőké. A másod-, harmadgenerációs amerikai elismerően szól az újonnan érkezőkről. Különös módon a türelmetlenség, az intolerancia inkább érezhető a már itt születettekkel szemben. Azokkal szemben, akik számára a lehetőség születésük óta adott, mégsem élnek vele.

Az amerikai lélek az eredményeiért megküzdeni akaró és tudó emberé. Aki küzdeni akar és tud is önmagáért, itt otthonra lelhet.

Tunes

2009.09.28. 05:09

There is something moving in it when someone gives her or his home to a stranger to live there for ten months. There is something brave in it when you move into a stranger's home to live there for ten months. A lot to learn on both sides.

Entering a home that is not meant for you is a very strange feeling. Inheriting a garden overnight is a weird feeling. Normally it takes time to get to like a home, until it finds its way to your heart, until you get the feeling of the place. It obviously cannot happen in one week, not maybe in one month.

For weeks it is a bit annoying that you never find anything you need in the kitchen. Then you get really upset when it takes thirty minutes to figure out the hoover does not work because the fuse is off in the bathroom. You miss your pots that are just right for you to cook soup. It takes triple the time to clean because you just can't find the duster and the Windex.

Then weeks go by, you almost fall into a routine, but still you are a guest staying in a home-hotel for your long vacation. Then the first thing you fall for is definitely the garden. Timeless, not culture-sensitive. Obviously, the next thing is music.

Today, looking for Mark's old camera, as mine got bugged (but literrally !), in a cupboard I never opened in two months, I came across the host's cd collection. I had already realized  we shared a taste in books and films, I was really suprised at the collection of music. I put in Edie Brickell and for a short time I truly felt at home. I might have to listen to more music, I guess.

 

Van valami megható abban, ha valaki egy idegennek adja az otthonát, hogy az ott lakhasson tíz hónapig. Van abban valami bátor, hogy valaki beköltözik más otthonába, hogy ott éljen tíz hónapig. Mindkettőből sokat lehet tanulni.

Egy olyan otthonba lépni, ami nem nekünk van szánva, nagyon furcsa érzés. Egyik napról a másikra kerttulajdonossá lenni különös érzés. Természetes dolog, hogy időbe telik, amíg valaki megkedvel egy új otthont, amíg ráérez a hangulatára. Ez pedig nyilván nem egy hét alatt történik meg, mégcsak nem is egy hónap alatt.

Hetekig bosszantja az ember, hogy semmit nem talál a konyhában. Aztán jól fel is tudja magát húzni azon, hogy fél órájába telik, míg rájön, a porszívó azért nem működik, mert le van csapva a fürdőszobai biztosíték. Nagyon hiányzik az a kisméretű lábos is, amiben pont jól lehet levest főzni. Háromszor annyi ideig tart kitakarítani, mert az ember sosem tudja, hova tette az ablakpucolót, meg a portörlőt.

Mennek a hetek, már majdnem van egy rutinod is, de hiába még mindig csak vendég vagy egy ilyen otthon-szállodában hónapokig tartó vakáción. Aztán az első dolog, ami csőbe húz, az a kert. Időtlen, nem kulturspecifikus. A következő meg természetesen a zene.

Ma, amikor Mark régi fényképezőgépét kerestem, mert az enyém szó szerint megbogarasodott, egy két hónapja ki sem nyitott szekrényben ráleltem a házigazdág cd-ire. Már korábban is megállapítottam, hogy ami a filmeket és a könyveket illeti, elég hasonló az ízlésünk. Most mégis rácsodálkoztam a kínálatra. Beraktam egy Edie Brickell cédét, és egy kis időre otthon éreztem magam. Talán többet kellene zenét hallgatnom.

The First Time Again

2009.09.18. 16:54

Living in a foreign country provides the opportunity to revisit feelings and sensations that have long since faded into the distant past.

As young parents we have all experienced the helpless feeling that sweeps over us when we struggle to interpret the cacophony of cries emanating from the mouth of our newborn.  Check the diaper – dry.  Bottle?  Pacifier? Rocking chair? Music? Lay her down.  Pick her up. What do you want?  Why are you crying? What are you trying to tell me? 

I recall a frosty winter night not so long ago.  The cries of Katerina, our first daughter, woke me from a pleasant dream.  My wife and I, given our catatonic state, mechanically proceeded through the previously successful list of well-conceived remedies guaranteed to stop a baby’s cries in two minutes or less.  On this particular occasion, however, these strategies had little effect.  In fact, they appeared to exacerbate the situation.  We desperately struggled to formulate a creative solution.  Warm the blanket in the dryer?  Change her outfit?  Leave her on the doorstep of a neighbor?  After hours of her constant wailing we arrived at the conclusion that something was definitely amiss.  Weighing our options, we decided that a treacherous trip on a frozen highway to the emergency room was a far better choice than going absolutely, utterly and completely insane.  We dressed ourselves in our warmest parkas, donned the snow boots, scarves and gloves and then turned our attention to the howling being that was once our daughter.  After struggling to squeeze her into the miniature snow suit we reached for the blue cap knitted by her great grandmother and placed it gently upon her head.  Instantaneous silence.  The kind of silence one encounters in the early morning after a heavy snowfall.  That shrieking creature who mere moments ago had me contemplating pouring hot wax into my ears had been transformed into the most peaceful and serene cherub.  From that moment on the magical blue knit cap remained within easy reach.

I recall this traumatic event not to illustrate the perils and pitfalls of parenting but to imagine the frustration of an infant unable to communicate his most basic wants and needs. The ability to effectively communicate ones desires certainly must be a remarkably gratifying achievement in the early life of a child.  Unfortunately, I like most individuals was much too young to recall this early milestone.  However, I have had the opportunity to revisit a similar satisfaction of knowing that the message I was sending was not only received but also, understood.

Before obtaining a car I needed to utilize the bus as my primary means of transportation.  Across the street from the bus stop was a small newsstand that also served as a convenient location to purchase bus tickets.  Given that the shopkeeper spoke little English and I knew even less Hungarian I had to resort to creative ways to communicate.  Feeling much like that young child who cries and hopes for an individual who can translate those shouts into meaning, I pointed out a passing bus and initiated an entertaining if not effective game of charades.  I can only imagine what the woman was thinking.  She more than likely knew what I wanted within the first few moments but only wanted to prolong my agony for her own amusement.  Eventually I had my ticket, she had her fun and I was on my way.  The following morning I could now use my ticket as a graphic aid and my fingers to signify the number of tickets I desired.  Knowing she no longer had an excuse to request another award winning performance, the shopkeeper reluctantly granted my wish.  Although I was somewhat satisfied I knew that I couldn’t always rely on “realia” to communicate my desires.  Would I have to carry a loaf of bread, a liter of milk and a bag of tomatoes with me each time I set out for the supermarket?  And if I had these items with me, why would I need to purchase them?  No, I would have to begin to learn the language.  That evening I studied and rehearsed the magical utterance that would finally enable me to be understood.  The following day, as I approached the newsstand, I removed my “cheat sheet” from my pocket and reviewed it one last time.  When I delivered those words and recognized that the message had been received I was filled with a wonderful feeling of accomplishment and satisfaction.  For a brief moment I had revisited that sensation long since forgotten that comes when a young child’s first utterances are received and understood. 

Streets of Philadelphia

2009.09.15. 04:41

As it is, this entry is still not about everyday life in New Jersey. But we are getting closer by the day. Just you wait!

Last weekend we managed to get ourselves together and actually set off to visit Philadelphia. A city I have never been to before. We set off a bit late after doublechecking the route on the Internet there. On the way back I realized checking the route back home is even more important. Or would have been.

Philadelphia is an interesting city with lots of things to see alone and much less to see with two children. Nevertheless, we did see some of the sights. The Liberty Bell for example which Bori calls Riberty Bell for some reason.

I was a bit worried as the town has not such a good reputation for safety but we had no problem at all. Indeed, we limited ourselves to the most popular tourist sights.

Getting to know a city is possible in many ways. I myself prefer leasurely walk following less the tourist routes than rather the route of the locals. This time it was not possible but hopefully one day I will be able to grab a friend who after 15 minutes of walk does not start whining about food. Or drinks. Or being tired.

I have some pictures to share here. Enjoy.

 

Az a helyzet, ez a bejegyzés még mindig nem a mindennapokról szól. De minden nappal közelebb kerülönk a mindennapokhoz itt is.

Az egyik elmúlt hétvégén sikerül összeszednünk magunkat és elindultunk, hogy megnézzük Philadelphiát. Még sosem jártam ott. Kicsit későn indultunk, mert igyekeztem alaposan áttanulmányozni az útvonalat az Interneten odafelé. Hazafelé persze rá kelltt ébrednem, az útvonal ismerete visszafelé talán még fontosabb. Vagy legalábbis az lett volna.

Philadelphia érdekes város, sok látnivalóval, ha az ember egyedül megy. Két gyerekkel kicsit kevesebb látnivalót lehet betervezni, de azért még így is sikerült megnézni egy-két dolgot. A Liberty Bellt, például, amit Bori valamiért azóta is Riberty Bellnek titulál.

Kicsit aggódtam, mert a városnak meglehetősen rossz híre van, már ami a közbiztonságot illeti, de szerencsére nem volt semmi gond. Az is igaz, igyekeztünk a turistaútvonalakra limitálni a sétát.

Egy város sok módon meg lehet ismerni. Én a magam részéről szívesebben sétálok a helyiek nyomában, semmint a turisták útvonalait követve. Erre most nem volt lehetőség, de egy napon majd talán alkalmam lesz egy baráttal sétálni arrafelé, aki nem kezd nyafogni 15 perc után amiatt, hogy éhes. Vagy szomjas. Vagy fáj a lába.

Van néhány kép az antituristákról itt.

 

 

Down to the earth

2009.08.25. 14:42

It seems like this blog is getting quite philosophical which is not bad. Nevertheless, here are some pictures to nibble on for students as well. My flickr album does not work the way I want it so until I find some solution have a look at my picasa albums to enjoy some (not all) of the magic moments of our travel and stay in Washington DC. During the day I hopefully will get around to upload our pictures from the time we spent in Brigantine NJ, next to the ocean.

Momentarily we are doing fine, spending much of our time in offices. Next week work and school starts for me and the kids, too. Hopefully, we get more rhythm then.

Földi dolgokról

Nem baj ugyan, de kezd a blog kissé elrugaszkodni a valós élettől. Gondoltam, beteszek pár képet, hogy a diákoknak is legyen min csámcsogni. Mivel a flickr albumom nem úgy működik, ahogy szeretném, inkább a picasa albumomba töltöttem fel képeket az utazásról és a washingtoni időről. A hivatkozásra odafönt lehet kattintani. Remélem, ma még lesz időm, akkor lesz fönt kép a Brigantie-ban az óceánban mellett töltött hétről is.

Egyébként rendben vagyunk, járjuk a hivatalokat. Jövő héten kezdődik az iskola mindenkinek. Reméljük, leszenk végre hétköznapjaink is.

The Nonsense of Numbers

2009.08.22. 12:55

 With apologies to those mathematicians who revel in the interplay of numbers, espousing their predictability and absoluteness, I can unequivocally proclaim my disdain for all things numerical.  How much money do you make?  How many minutes to cook the pasta?  What’s your social security number, student ID, address, driver’s license, How much weight have I gained/lost? How long?  How wide?  How tall?  How short?  How fast?  How slow?  GPA?  Batting average?  Golf handicap?   Numbers seem too impersonal, cold, and life-less. (or perhaps this is merely an excuse to explain why I received a “D” in high school algebra)  Words, images, sounds, smells, tastes, thoughts, and ideas – these are the things that represent meaning.  Yes, numbers have their place and certainly play an integral albeit intrusive role in our lives.  I, however, choose to live in the realm of the senses.

 

It is interesting how a new environment can provide the opportunity to heighten and expand one’s senses.  The smell of frying sausage, the taste of bottled water, the sound of a foreign language, the sight of a majestic cathedral – one’s senses respond to these new-found stimuli with an increased vigilance.  A new environment provides one with the opportunity to awaken.  We can be lulled to sleep by the repetitive, commonplace routines of every-day life slipping into a semi-conscious stupor of suspended animation – our senses dulled, awareness decreased.

 

Here, in a new home, new city, country and culture I can reconnect the pathways of body, mind, and spirit.  Common actions create stronger impressions.  The rush of water through a faucet, the sound of children playing and dogs barking outside the open kitchen window, a different shade of yellow on the sunflowers at the bottom of the stairs, the gentle breeze of the fan, the dry heat of summer, the cool, crackling of tiny ice cubes – the ordinary becomes extra-ordinary in a new environment.  Perhaps, with the passage of time, the extra-ordinary will return to being ordinary.  Until then, I will continue to revel in the extra-ordinariness of the ordinary.

Drowned by numbers

2009.08.19. 13:35

 

I like the films of Peter Greenaway. They somehow give you the sensation of a painting and an opera put together and filmed without the actual music. The above mentioned film was probably the first I saw by him many years ago. Its morbid humor reminds me a little bit of my present situation. I have also been drowned by numbers recently.
The last week, which was as a matter of fact the real first week of our stay in the United States, was really focused on numbers. (I wrote real first week because the week before in Washington DC was a “well-sheltered” one with all the exchange teachers and AED staff giving us a real multicultural and non-national feeling.)
            This week I had many things to obtain as far as documents are concerned. And days went by endlessly concentrating on numbers. My social security number, to start with, the number of dollars on a check which was difficult enough to cash. The number of my hairs cut for a drug test. The six identification points needed by the DMV that could not include my infamous international driver’s license of course and could - I think by luck (?) - include my Hungarian driver’s license for half a point (!!!) and my health card for an other half.  (Interestingly enough my OTP Visa bank card was taken immediately as an important source of identification everywhere.)
            I’m sure offices are hard to deal with whatever country you go to around the world. Hopefully, once I get over the first 200 important numbers in the United States, my life suddenly will turn livable at last. Until that I keep my spirits up by hoping for the best.
            Mark is to leave today. I do wish him all the luck with the Hungarian authorities. I have no doubt though that he will be able to give us an interesting insight into the other side of the coin very soon.
 
Szamokba fojtva
 
            Szeretem Peter Greenaway filmjeit. Valahogyan az az erzese tamad az embernek, hogy a rendezo egy festmenyt es egy operat hazasitott filmre, csak eppen a zene nelkul. Az emlitett film talan az elso volt a rendezo filmjei kozul, amit sok evvel ezelott lattam. Morbid humora kicsit emlekeztet a mostani helyzetemre. Engem is fojtogatnak a szamok mostanaban.
            Az elmult het, ami az elso igazan Amerikaban eltoltott hetunk volt, nagyon is a szamokra osszpontositott. (Azert irtam, hogy igazi elso het, mert az ezt megelozo Wasingtonban eltoltott ot nap igazabol menedek volt, a sok cseretanar es a tamogato szervezet munkatarsai miatt igazi multikulti hangulatban telt, amikor is nem volt nagy jelentosege annak, ki milyen nemzetisegu.)
            Az elmuloban levo heten igencsak sok dokumentumot kellett beszereznem. A napok vegeerhetetlenul szamok buvkoreben teltek. A social security szamommal kezdtunk, aztan jott a dollarok szama a csekken, amit csak nagy nehezsegek aran sikerult bevaltanom. A hajszalaim szama, amit a drogteszthez vagtak le. A helyi kozlekedesi hatosag altal megkivant hat pont szemelyazonossagom igazolasara, amelyre a hirhedt nemzetkozi jogositvanyom termeszetesen nem volt alkalmas. Vegeredmenyben – talan a szerencsemnek koszonhetoen -  fel pontert (!!) beszamitasrakerult a hazai jogositvanyom es tovabbi fel pontert az itteni egeszsegbiztositasi kartyam. (Erdekessegkeppen megjegyeznem, hogy az OTP bankkartyamat viszont mindenhol azonnal fontos azonosito pontkent fogadtak el.)
            Abban biztos vagyok, hogy a hivatalokkal a vilag minden szegleten nehezen boldogulnak az emberek. Azt azonban azert remelem, ha tuljutottam az elso 200 fontos szamon itt az Egyesult Allamokban, az eletem vegre elheto lesz. Addig pedig csak remenykedem.
            Mark ma utnak indul. Csak sok szerencset tudok neki kivanni a magyar hivatalokhoz. Biztos vagyok benne, hogy o is sok erdekessegrol tud majd beszamolni azzal kapcsolatban, hogy milyen is az erem masik oldala.

 

Packing

2009.07.16. 09:07

When you go away for a week you have a problem with packing. Whatever you put into your suitcase depends on the weather. But can you believe the weather forecast? Not really. Maybe you should pack that extra cardigan. Maybe you should pack your trainers. Will you really run in the mornings? Not really, it's just a week.

When you go away for two weeks you still have a problem. Should you pack two books or just one? Will you really have time to read or will you spend your time contemplating the beauties of the little street? The suitcase is too small.

When you go away for a month you have a little problem. You don't pack so many things, you don't watch the weather forecast. Your things fit in the suitcase. You simply have a footwear problem. How many shoes to pack?

When you go away for a whole year there is no packing problem. There is no way you can pack your whole life into suitcases. You leave everything behind. You pack just one book. Or two. You pack whatever comes into your mind but it really doesn't matter what's in the suitcase. You can't take all your favourite books. You can't take your friends, you can't take your music. You can't take your films, you can't take the trees you like in spring. You can't take your life.

When you go away for a year you can only take your hope. Your hope that wherever you go you will find good books to read, good people to make friends with, good music to listen to, good films to watch, nice trees to look at. Your hope that you'll find a life worth living for a year. So when you come home after a year you would probably have to sit down and face that you can't pack your new life either.

Csomagolás

Ha az ember elutazik egy hétre, gondjai akadnak a csomagolással. Hogy mit teszek a bőröndbe, időjárásfüggő. De hihetünk az időjárásjelentésnek? Aligha.Talán beteszem az extra kardigánt is. Talán be kellene tennem a futócipőmet is. De fogok futni az egy hét alatt? Nem hiszem, hiszen végtére is csak egy hétre megyek.

Ha az ember két hétre utazik el, még mindig van egy kis gondja. Két könyvet rakjak be vagy csak egyet? Tényleg lesz időm olvasni vagy csak ülök, és csodálom a kis utcácskát? Kicsi a bőrönd.

Ha az ember egy hónapra utazik el, kevesebb a gondja. Nem pakolok annyit, nem nézem az időjárásjelentést. A holmijaim beférnek a bőröndbe. Csak lábbeligondom van. Hány pár cipőt vigyek?

Ha az ember elutazik egy évre, nincs gondja a csomagolással. Az életemet nem tudom bőröndökbe zsúfolni. Mindent itthon kell hagyni. Egy könyvet be lehet tenni. Vagy kettőt. Meg berakom, ami eszembe jut, de annyira mindegy, mi van a csomagban. Nem tudom elvinni az összes kedvenc könyvem. Nem tudom elvinni a barátaimat, sem a kedvenc zenéimet. Nem tudom elvinni a filmeket, sem a fákat, amiket annyira szeretek tavasszal. Nem vihetem az életemet.

Ha az ember elutazik egy évre, csak a reményét viheti magával. Viszem a reményem, hogy bárhova is megyek, találok majd olvasásra érdemes könyveket, barátkozásra érdemes embereket, nézésre érdemes filmeket, hallgatásra érdemes zenét, és fákat, amiket érdemes lesz nézni. A reményt, hogy olyan életet találok egy évre, amit érdemes lesz élni. Így aztán majd egy év múltával megint szembe kell néznem azzal is, hogy az új életet sem lehet becsomagolni.

Szerző: Waver

2 comment

Communication

2009.07.11. 03:36

Food, water, shelter – basic human needs.  One could easily add “communication” to this list.  The ability and desire to communicate is as old as humanity itself.  From the Sumerians who developed a written language as a means to maintain important records to the early Egyptians and Chinese whose “picture writing” represented a myriad of objects, ideas and concepts, communication has been vital to human existence.

 

Access to information, innovative ideas, and radical beliefs was often limited by distance, technology, or one’s education.  The development of such ground-breaking inventions as the printing press, telegraph, radio, telephone and the Internet have expanded our options and increased the speed at which information is exchanged.

 

These various means of communication have framed the way in which we communicate.  Letter writing, for example, provided the opportunity to compose our thoughts, select the perfect word or phrase and, when utilizing the antiquated method of pen and paper, offered a more personal forum in which to communicate.

 

What subtle messages were communicated with the fluid motion of the pen flowing effortlessly across the page!  Compare the personal touch of a hand-written letter to the static and inert appearance of a word-processed document.

 

These carefully crafted letters of a former era have been replaced by the abbreviated, concise, condensed, curtailed versions we find in e-mails and texts.  As we continue to rush impetuously towards the ever quickening hurried pace of the future are we sacrificing quality for rapidity – substance and style for expediency and practicality?

 

As I travel to faraway lands where the opportunities for communication and all too likely miscommunications are numerous, I hope to take the time to engage in serious and insightful communication.  I would like many of my future entries to contain more than the archetypal discussion of places seen, things done, and food eaten – although I am quite sure that this blog will contain a fair share of these narratives.  I hope to gain a deeper understanding of the thoughts, principles, beliefs, and ideas of the populace. 

 

As I contemplate this imminent exercise in critical communication, I expect to discover that despite individual idiosyncrasies and personal peculiarities we humans are much more alike than different.  We all share those common needs for food, shelter, water, and communication.

 

Kommunikáció

Étel, ital, menedék - alapvető emberi szükségletek. Az ember könnyen hozzáteheti ehhez a listához a kommunikációt is. A képesség és a vágy, hogy kommunikáljunk az emberiséggel egyidős. A suméroktól kezdve, akik az írott nyelvet kifejlesztették, hogy megőrizzék a fontos feljegyzéseket, a kora egyiptomiakig és a kínaiakig, akik képírásukkal képesek voltak leírni tárgyak, elképzelések és gondolatok miriádjait, a kommunikáció mindig is nélkülözhetetlen eleme volt az emberi létezésnek.

Az információhoz való hozzájutásnak, az újító ötleteknek és a radikális gondolatoknak gyakran határt szabott a távolság, a kezdetleges technika vagy az emberek műveltsége. Azon fantasztikus találmányok fejlődése, mint amilyen például a nyomtatás, a távírászat, a rádió, a telefon és az internet, új lehetőségeket teremtett számunkra és felgyorsította az információcserét.

A kommunikáció különböző módjai meghatározták a kommunikációnk kereteit. A levélírás például lehetővé tette, hogy megszerkesszük a gondolatainkat, kiválasszuk a megfelelő szót vagy kifejezést és, felhasználva a toll és a papír elavult eszközeit, személyes módon fejezzük ki önmagunkat.

Milyen kifinomult üzeneteket közvetíthettünk a toll könnyed mozdulatain keresztül, amivel a papíron siklott! Hasonlítsd csak össze egy kézzel írott levél megindító személyességét és a szövegszerkesztővel megalkotott dokumentum statikus és közömbös megjelenését.

Ezeket a korábbi művészien megformált leveleket felváltották az e-mailekben és szövegekben a lerövidített, leegyszerűsített, megkurtított változatok. Ahogy egyre gyorsabban rohanunk az egyre gyorsabb jövő felé vajon feláldozzuk a minőséget a gyorsaságért - a lényeget és a stílust a célszerűségért és a gyakorlatiasságért?

Ahogy egy messzi vidékre készülődöm, ahol a kommunikációra és, attól tartok a félreértésre, is számtalan lehetőség adódik majd, azt remélem, lesz időm elmerülni a komoly kommunikációban, amely lehetőséget nyújt a megértésre is. Szeretném, ha jövőbeli bejegyzéseim többek lennének, mint annak felsorolása, mit láttam, mit csináltam és mit ettem. Persze nem kétlem, hogy ez a blog sok ilyesmit is tartalmazni fog. Remélem, mélyebben megértem majd a helyiek gondolatait, elveit, hitét és elképzeléseit.

Ahogyan elgondolkodom ebben a kritikai kommunikációban meglévő feladaton, feltételezem, hogy a minket megkülönböztető egyéni  vonások és sajátosságok ellenére mi emberek inkább vagyunk hasonlóak, mint különbözőek. Mindannyian osztozunk abban, hogy a táplálék, az innivaló, a menedék és a kommunikáció alapvető szükségletünk.

(Translated into Hungarian by Waver.)

Mark asked me yesterday whether I think the way we think now is different due to the fact that our forms of communication have changed. I have decided to write down some of my thoughts here hoping he will do the same.

The ways we communicate is very different from the ones we used some years ago. Last week or so I was looking for some papers when I came across my letters from the time I spent a semester at WVU. I was looking at the letters (then there was no internet and my family didn't have a phone!!) and I felt like I was in a time machine. It was 18 years ago.

At that time letters were written by hand (oh, yes!) and we had to wait 2-3 weeks to get word from each other. That obviously made people think over what they write down twice, made us structure our thoughts so that the letters were an accurate picture of our thoughts. A well-built castle in which the addressee could wander without getting lost.

Nowadays, when I write an e-mail, I write as if I was talking to that person. My thoughts are less constructed yet more natural. They follow the spontaneous track of my thinking. My e-mails are fairly short. I can get an answer almost instantly, and send an other one to clarify what I meant exactly in the first one.

We can also chat with our friends, do as if we were talking to them. Of course we are but not face to face. And we can also write a blog. I have no idea how many people write blogs around the world but I think probably millions. Why? Because the need to communicate with others is inherent in every human being. We want to tell others how we feel, what we think. We want others to tell us things. If the world is too fast or the distances are too big to stop for a coffee with our friends we write an e-mail, write a post or at night chat with our friends on skype or Facebook.

I feel comfortable with these new ways beacuse I find them very personal. I enjoy being able to keep in touch with my friends around the world. But the fact is I do miss the thrill of opening a handwritten envelope after two weeks of silence.

But what I think is not different. My thoughts are the same regardless of the ways I tell them. What we think about the world is not so different, at least this is what I think.

 

e-kommunikáció, úton a nagyvilágba

Tegnap azt kérdezte tőlem Mark, vajon mit gondolok, változott-e az emberek gondolkodása azáltal, hogy másféle eszközökkel kommunikálunk. Úgy döntöttem, leírom ide néhány gondolatom ezzel kapcsolatban, és remélem, ő is hasonlóképpen tesz majd.

A kommunikáció módja nagyon sokban különbözik attól, ahogy pár éve kommunikáltunk. Pár hete valami hivatalos papírokat kerestem, amikor rátaláltam azokra a leveleimre, amiket még akkor kaptam, amikor előző alkalommal Amerikában töltöttem hosszabb időt. (Akkoriban még nem volt internet, otthon pedig nem volt telefonunk.) Úgy éreztem magam, mint egy időutazó. 18 évvel ezelőtti levelek voltak.

Abban az időben a levelek kézzel íródtak (bizony!) és akár 2-3 hetet is kellett várni, hogy hírt kapjunk egymásról. Ez arra késztette a levélírókat, hogy jól átgondolják, mit írnak le, hogy a megfogalmazottak gondolataik pontos leképezései legyenek. Egy ilyen levél jól megépített udvarházra hasonlított, ahol a címzett biztonsággal bolyonghatott, nem tévedt el.

Manapság ha e-mailt írok, úgy írom, mintha beszélnék. A gondolataim kevésbé jól felépítettek, de természetesebbek. Spontán módon követik a fejemben lezajló gondolkodási folyamatokat. Az e-maileim viszonylag rövidek, hiszen szinte azonnal választ is kaphatok, mindjárt pontosíthatom is, hogy értettem az első levélben leírtakat.

Chatelhetünk is a barátainkkal, mintha igazán beszélgetnénk, igaz, a szemkontaktus hiányzik. És írhatunk blogot is. Fogalmam sincs, hány ember írhat blogot világszerte. Gondolom, milliók. Miért? Mert a kommunikáció igénye, az elmondás igénye minden emberi lényben benne él. El akarjuk mondani másoknak, mit érzünk, mit gondolunk. Azt akarjuk, hogy mások is meséljenek az életükről. Ha nincs idő, vagy túl nagy a távolság ahhoz, hogy kávézzunk egyet a barátainkkal, írunk egy e-mailt, írunk a blogunkba egy posztot, esetleg chatelünk velük éjjel a Skype-on vagy a Facebookon.

Megbarátkoztam ezekkel az új kommunikációs utakkal, mert nagyon személyesnek találom őket. Jó, hogy a világ különböző csücskeiben élő barátaimnak nem veszítem nyomát. De azért hiányzik az az izgalom, amikor két hét csend után kinyitom a borítékot, és egy kézzel írt levél mosolyog rám vissza.

De amit gondolok, az nem más attól, hogy más eszközökkel fejezem ki magam. Amit a világról mi gondolunk, az egyáltalán nem különbözik egymástól. Legalábbis én ezt gondolom.